Igen. Csodálatosak. Azért írom itt az elején, hogy csak az olvassa, aki elviseli a szélsőségesen elfogult nézetemet. Ja, persze, nem volt ez mindig így. De most így van. Azok alapján, ahogy a klienseim mesélnek, és azok alapján, amit személyes tapasztalataim diktálnak.

Be kell látnom, bármennyire is trendi férfi és női agyról, rideg pasiról és érzékeny nőről, hűséges feleségről és csapodár férjről beszélni, a dolog úgy áll, hogy sokkal több köztünk az azonosság, mint a különbözőség. “Meg szeretnék állni, és csak úgy megölelni valakit!” írja nekem egy középkorú, elvált pasi. “Az az igazság, hogy egy szerelmi csalódás miatt mondtam föl a munkahelyemen.” mondja egy másik, akit az ország túlsó végében gyötör a magány, haza szeretne jönni, de nincs hova. “A férjemmel nem lehet érzelmekről beszélni”, mondja egy középkorú hölgy, aki rövid időn belül talál is egy másik embert, akivel lehet. Nem csak beszélni. Azért, gondolom magamban, lehet, hogy beszélni nem tud róla, de érezni biztosan érez. Hiszen ember. Ismerek olyat, aki annyira epekedik az elvált feleségéért, hogy ezt nap mint nap el is mondja neki. Az asszony meg szomorú, de éppen pont nem tudja miért, és mivel ez tizenöt éve így van, nem is nagyon tud változtatni rajta. Inkább gyűlöli a cigányokat, arabokat, kurvákat, politikusokat, a többi autóst, a gyalogosokat és még azokat is, akik hangosan nevetnek. Van olyan ismerősöm, aki boldogan élt a feleségével és négy lányával, mígnem az asszony beleszeretett egy nőbe, és kitessékelte az urát a családi fészekből.

Mindegyik férfi azt mondja, ölelni szeretne, kicsit megmelegedni, otthon lenni, aknamező helyett biztonságos terepen sétálni.

Történetem egy fiúról szól. Tablóbálra készült. A lányok izgatottak, táncos párt kerestek maguknak. Az én kis főhősöm nem különösebben nagy táncos, de a szíve egy trubadúré, tudta, meg kell tennie, amit megkövetel a haza. Egyszer csak elé penderült az osztály legjobb nője, hogy egyeztessen vele, együtt fognak táncolni. A fiú töprengett, aztán azt mondta neki: “Tudod, szívesen táncolnék veled. De nem tehetem. Te olyan szép vagy, bármikor találsz partnert magadnak, de itt vannak azok a lányok, akikkel senki nem akar táncolni. Én igen. Köszönöm, hogy rám gondoltál, de ne haragudj, mást választok.” Ezt mondta, és választott egy cuki, nem túl népszerű, kövér kislányt, aki nyomban fogyókúrázni kezdett, hogy az emeléseknél ne kerüljenek kínos helyzetbe. Na, nem sokat fogyott, de nagyon boldogan mosolyog a képeken.

Körülnézek a vonaton, villamoson, buszon. A nők csacsognak, a férfiak többnyire alszanak, telefonnal babrálnak. Vajon kapnak egy mosolyt este, ha hazatérnek? Elejtették ma a kardfogú tigrist? Lesz kinek büszkélkedni vele? Mosolygunk egymásra mi nők és férfiak? Akarjuk egymást mi nők és férfiak? Tudjuk szeretni egymást? Vágyakozni az után, amink van, vagy epekedünk olyan után, amit nem is ismerünk? Én csak annyit mondok, szélsőségesen elfogultan, hogy azok a férfiak, akikkel én beszélgetek, azokra a nőkre vágynak, akikkel én beszélgetek. És azok a férfiak is voltak fiúk, és anya szülte őket. Minden bizonnyal.