Sokszor felszínre jön, hogy életünk eseményeinek legnagyobb blokkolói mi magunk vagyunk. Nem merünk lépni, félünk döntéseket hozni, elindulni, csinálni, tenni, kérni. A félelem hátterében sokszor az önmagunkban való örökös kételkedés áll. Nem hisszük el, nem akarjuk elhinni, hogy meg tudjuk csinálni, hogy nekünk is sikerülhet, hogy képesek vagyunk rá, hogy megérdemeljük. A belső monológunk folyamatosan azt súgja a fülünkbe, mit hibázhatunk, mit hibáztunk, mitől féljünk és mi miatt nem sikerülhet. Mondhatni, szokássá vált, hogyan torkoljuk le saját magunkat. Vajon ha ezt szokássá tudtuk tenni, kin és min múlik, hogy szokássá tegyük azt is: ÉPÍTSÜK MAGUNKAT!

Mikor jön el az az időszak, mikor a kisgyerekbe vetett teljes, őszinte és feltétlen bizalom, hogy képes mászni, felállni, járni, megtanulni beszélni és minden egyes mozdulatát csodálva figyeljük, átvált a hibákra, hiányosságokra való felhívásra. Gyerekként számtalan hibát kell elkövetnünk, hogy tanuljunk belőlük, de gyakran érkezik az a visszajelzés, ha hibázunk, biztos velünk van valami baj.

Elmarad az a pozitív üzenet: semmi rossz nincs abban, ha valaki hibázik.

A jó dolgokat természetesnek vesszük, de ha valami nem a tervek szerint alakul, a megtorlás, a büntetés, a megalázás, a kioktatás kerülnek elő. Mintha az élet csak akkor és úgy fogadható el, ha mindent tökéletesen, hibák nélkül hajtunk végre. Maximalista, szorongó, frusztrált felnőttekké válunk, válhatunk?

  • Nem tanuljuk meg azt, hogy egy- egy hibázás, rossz jegy a suliban, feleselés nem egyenlő azzal, hogy rosszak, értéktelenek vagyunk.
  • Nem tanuljuk meg, hogy hibázni természetes dolog, az élethez hozzá tartozik, és ha megnézzük mit tanulunk belőle, akkor egy fejlődési folyamat része. Segítségünkre van abban, hogy legközelebb mit lehet másképp, máshogy csinálni.
  • A hibázásra való lehetőség elfogadtatja azt, hogy élethelyzetek, események vannak, de nem azok határoznak meg minket. Nem vagyunk azonosak velük. Nem tanuljuk meg azt, hogy attól, hogy kaptam matekból egy egyest, vagy nem vagyok jó abból a tantárgyból, az nem egyenlő azzal, hogy buta vagyok. Ha elsőre nem vesznek fel az egyetemre az nem jelenti azt, hogy soha nem lesz diplomám.

Felhívjuk a figyelmet a hibákra másoknál, ami oda vezet, hogy saját magunkban is a hibát látjuk, keressük. Talán ezért van a tökéletességre való törekvés frusztrációja? Mi az, hogy tökéletes? Milyenek a tökéletes dolgok? Mi az, hogy hiba? Mi számít annak?

Talán ezért van a sok maximalista, szorongó ember, aki retteg a hibázástól és az azzal járó minősítésektől?

Talán ezért nem merünk élni, önmagunk lenni, elindulni, tenni csinálni mert folyton várjuk azt a pillanatot mikor minden tökéletes lesz? Várjuk azt a pillanatot, mikor a legkisebb a hibázási lehetőség? Mikor jön el? Honnan tudjuk, ha eljön?

Mi történne, ha elfogadnánk, hogy hibázni természetes dolog? Mi lenne, ha arra összpontosítanánk, hogy a hiba feltárást, elfogadását követően, mit lehet ebből tanulni, hogy tudjuk kijavítani?

  • Amíg folyamatosan azt látjuk meg, mikor mi nem működik jól, mit rontottunk el és ezen pörgünk oly sokáig, hogy a negatív spirálból már ki sem tudunk mászni, addig mitől várjuk, mitől szeretnénk, hogy egészséges önbizalommal forduljunk az élet különböző eseményei, kihívásai felé?
  • Amíg önmagunknak az értéktelen, negatív oldalát látjuk, mitől tudnánk bízni saját magunkban, a képességeinkben, meglévő tapasztalatainkban?
  • Amíg a múlt negatív „szellemei” folyton azt súgják a fülünkbe, mikor mit és hol rontottunk el, mitől tudnánk hittel, bizakodva beleállni abba, ami még ránk várhat?

Ha szokásunkká válhatott , hogy letorkoljuk magunkat, akkor azt is szokássá tehetnénk, hogy építsük magunkat. Ha magadat építed, másokat is képes vagy építeni. Amíg magadat rombolod, addig a másikat is rombolni fogod.

Hibák vannak, lesznek, de amíg tanulunk belőle, addig a hibák is építenek. Egy –egy élethelyzet, esemény nem azonos veled. Senkit nem lehet egy adott dolog alapján megítélni, kiismerni, megismerni, megmondani, hogy ő milyen.

Önostorozás helyett építsd az önbizalmad.

Hogyan? Akár egy coaching folyamattal!