Van az a két mondás, hogy „Akinek kalapács van a kezében, mindent szögnek néz”, illetve „Mórickának mindenről AZ jut eszébe”.

Hát ez jutott eszembe, amikor iráni utazásunk során nem tudtam attól a tudománytól elvonatkoztatni, amit az elmúlt évek óta folyamatosan tanulok és nagyon élvezem. Az utazás során végig működött egy „belső kamera”, ami azt figyelte: „Hogy reagálok, hogy reagálunk a körülöttünk lévő speciális körülményekre?”.

Tudtam, hogy nem lesz könnyű menet, különösen azért, mert egész életemben az motivált, hogy a férfi-nő viszony előítéleteit lebontsam és ezt bizony néha elég harcos módon tettem. Egyszerűen nem voltam hajlandó beépíteni a működésembe azt az önkorlátozó gondolatot, hogy nekem női mivoltom miatt valamit nem illik, nem szabad gondolni, tenni. Ugyanakkor az önismereti úton olyan felfedezést is tettem, hogy sok esetben lehetek rugalmas úgy, hogy nem megtörök a nyomás alatt, hanem derűvel, vagy „elemelkedéssel” (nem tudom, van-e ilyen szó…) elhajlok és ekkor az adott pillanatot sokkal intenzívebben át tudom élni.

Ezek után néhány gondolatot elmondok abból, amit átéltem és megfigyeltem. Természetesen szubjektív megfigyelésekről van szó, nem próbálok belemagyarázni semmilyen általános törvényszerűséget. Irán iszlám köztársaság, ahol az iszlám törvényei érvényesek. Az iszlám szabályai kiterjednek az élet minden területére, köztük a magánéletre is. Így a nők és férfiak szerepét, viszonyát is meghatározza egy szabályozott keret, amelyen belül azért van némi mozgásra lehetőség, de nem sok. Ezek közül az odaérkező turistáknak is be kell tartani néhányat.

A leglátványosabb az az öltözködési szabály, amely azt jelenti, hogy a nőknek csak az arcuk, kezük és lábfejük látszódhat ki és a ruha nem lehet olyan feszes, hogy a női formát kihozza. Így kendőt, laza felsőt, tunikát, kabátot, hosszú szoknyát kell viselni. Mohamed ugyanis azt mondta, hogy „Takarjátok el magatokat, hogy ne hozzátok a férfiakat kísértésbe!”. Ezt ugyan az ima idejére értette, de az évszázadok alatt úgy tűnt, egyszerűbb, ha közterületre, nem családi körre vonatkozik. Egy fontos ruhadarab a csador, ez egy nagy fekete lepel, amely teljesen elborítja a testet, csak az arc látszik. Elől kézzel kell összefogni. Vallási helyeken kötelező viselni, az utcán attól függ, hogy a család mennyire konzervatív. Azt itt mellékesen jegyzem meg, hogy a nők ezek között a szabályok között is megpróbálják és megtanulták kihozni a kinézetükből a maximumot. Főleg a városokban jellemzőek a nyakra lecsúszott sálak, egészen vékony tunika, ami alatt igen szűk ruhadarabok sejlenek és nagyon ápolt arc, az erős smink. A pillantás olyan erőteljes élmény, akár férfit, akár nőt nézünk, hogy mindent ki tudnak vele fejezni szavak nélkül is. A helyiekkel beszélgetések során nyilvánvaló volt, hogy akárki akármit szeretne belemagyarázni, az IRÁNI NŐK UTÁLJÁK A KENDŐT.

Én nagyon készültem az útra, beszereztem a dressz kódnak megfelelő ruházatot, kendő helyett vékony sálat. Tükör előtt gyakoroltam is, hogy kell viselni. Lelkileg is készültem. Erőteljes fogadalmat tettem magamnak és férjemnek, hogy szépen fogok viselkedni és megpróbálok annyira rugalmas és nyitott lenni, amennyire csak tudok. Arra felhívták a figyelmünket, hogy a repülőről leszállva már megfelelő öltözetben kell lenni. Ahogy közeledett a leszállás, elővettem a kendőt és vizslattam, mit tesznek a többiek. Azt mondanom sem kell, hogy a repülőúton senkin nem volt kendő, az iráni nőkön sem. Tehát…már nem lehetett az időt tovább húzni, fel kellett venni.

Felvettem és ebben a pillanatban úgy éreztem, MINTHA ELTŰNTEM VOLNA! Innentől kezdve egész utazás alatt végig ott bujkált ez a kellemetlen érzés, hogy nem vagyok látható. Szerencsére az első sokkszerű élmény után sokkal gyengébben, annyira, hogy belső párbeszéddel meg tudtam magam győzni, hogy ne erre figyeljek, hanem arra, amit látok. Viccesen hangzik, hogy a társaság, miközben a busszal nagy távolságokat tettünk meg, hogy reagált a nők eltakarási szabályára. A fiúk néhány nap alatt megtalálták az összes racionális érvet, történelmi indokot a takarásra, végül szinte majdnem rendben lévőnek találták. Vagy legalábbis az volt a véleményük, hogy ez nem nagy ügy. A lányok egészen indulatosságig menve utasították el ezeket a szabályokat.

A bazárban aztán ismét értek olyan élmények, amelyeket fel kellett dolgoznom. Az irániak nagyon kedves emberek, kíváncsiak, megszólítják az idegeneket, segíteni akarnak. A bazárban az árusok férfiak. Nők esetében ez úgy néz ki, hogyha egyedülálló, vagy női társaság jelenik meg, őket is megszólítják. Viszont ha nő a férje társaságában van, CSAK A FÉRJET SZÓLÍTJÁK MEG. A NŐT, MINTHA ÉSZRE SEM VENNÉK, még rá sem pillantanak, nem szólnak hozzá. Ez nagyon szigorúan beléjük van nevelve.

A kis teázóba férjemmel belépve, ahol csak férfiak voltak, mindenki elhallgatott, még némi rosszallást is érzékeltem. Aztán amikor kiléptünk, mindjárt megindult a szó. Tehát hiába firegtem-forogtam a tömegben, hiába vártam azt az élményt, amiről mindenki beszámolt, amikor engem is kedvesen üdvözölnek, ez elmaradt. ISMÉT LÁTHATATLAN VOLTAM!

Szerettem volna ezen a helyzeten javítani. Végül rájöttem a megoldásra: én szólítom meg őket. Ez bevált, mert úgy tűnt, válaszolni már szabad. Így tehát én szólítottam meg őket, kérdeztem és így én is kaptam abból a kedvességből, figyelemből, ami annyira sajátja az iráni embereknek. A legsokkolóbb élmény azonban az első alkalom, amikor egy zarándokhelyen csadort kellett felvenni. Könnyített módon nem fekete volt, hanem világos, rózsa mintával. Hát… Az elkülönített bejáratnál külön őrség volt, aki ránk adta, ellenőrizte, hogy rendben van-e minden az öltözékünkkel. Sikeresen úgy néztünk ki, mint egy csapat bábuska, a zsákok-táskák még külön púpokat is eredményeztek rajtunk. Nem vitás, hogy a tömeg és ez a helyzet mindannyiunkat sokkolt. Tárgyak lettünk, zavaró jelenségek, akiket nagyon kontroll alatt kell tartani.

A belépés után újra találkoztunk férfi társainkkal, akiknek semmilyen öltözködési procedúrán nem kellett átesni. Ezt a jelenetet nem fogom elfelejteni! Két csoport voltunk: MI lányok és… tisztes távolságban tőlünk ŐK, egy csoportban férjeink, barátaink, útitársaink. Volt, amelyikük csak zavartan nézett, volt, amelyik viccelődni próbált, volt, aki dölyfösen büszkélkedett, hogy milyen jó is, hogy férfinak született. Lehet, hogy ez erős itt, de a stanfordi börtönkísérlet jutott eszembe. Csak most az öltözködéssel sikerült kettéválasztani bennünket. Egyetlen gesztussal, mondattal persze lehetett volna ezen a helyzeten változtatni. Hogy: „Nyugi, minden ok, ezt mi is hülyeségnek tartjuk, nem vesszük komolyan, vigyázunk egymásra, egy csapat vagyunk!” De ezek a szavak nem hangzottak el. Ehelyett belevetettük magunkat a vallási érzelmektől felfűtött forgatagba, ahol aztán végképp sokkot kaptunk.

Ekkor, mint fény az éjszakában, felkiáltott Réka, a legfiatalabb csoporttársunk. „Lányok, gyertek!” És bátran megindult, közben ránk is figyelt. Egy csapásra vezetőnkké vált! Ő annyira látni akart, hogy egyszerűen nem törődött semmilyen körülménnyel. Ez a megfigyelés engem is felrázott: ne magamat sajnáljam, hanem menjek és lássak. Ő volt számomra a nap hőse. Vele bementünk olyan helyre is, ahová nem muszlimoknak nem szabadott volna, így láthattuk a vallási extázis pillanatait. Utólag is sokat beszélgettünk a csoportban erről az eseményről, ez nap mindenkiben mély nyomot hagyott. Összefoglalva: ez az utazás is meggyőzött arról, hogy tanulni, új oldalunkról megismerni magunkat úgy lehet, ha bátran belevágunk a dolgokba.

És nekem még tanulnom kell! Sokat!!!