Minden hajnalban jön velem szemben a szatyros néni. Lehajtott fejjel, görnyedt vállal, ődöngve jön. Télen azt hittem, hogy öreg, de most, sapka és kabát nélkül látom, hogy inkább középkorú. Biztos munkába megy a szatyrokkal. Néha felnéz, de inkább nem. Úgy szeretném, ha örülne a hársfáknak!

Felegyenesedve járni… ezt mondogatta mindig egy barátom. Azt mondogatta, hogy tartsuk magunkat ehhez, hogy senki nem érheti el soha, hogy ne tudjunk felegyenesedve járni. A kliensek egy része görnyedten érkezik. Szó szerint görbe a hátuk. Beszélgetés közben néha önkéntelenül kihúzzák magukat. Még olyan mozdulatot is tesznek, mintha ledobnának valamit a vállukról. Aztán visszagörnyednek.

Felegyenesedve járni. Vajon mit jelent ez?

Egyszer egy tétova, terheket cipelő kliens azt a feladatot kapta, hogy menjen haza, ès kérjen valakitől egy apró szívességet. Van, akinek azt mondtam, hogy szappanbuborékot kell fújnia. És a legtöbbnek bizony át kell lépnie a saját árnyékát. Hogy hülyeség a szappanbuborék? Hogy nehéz felemelni a telefont vagy kérni valamit, amikor ilyet sosem tettél? Hogy nehéz a tükörben ismerősnek látni azt a bátor idegent, akik lenni szeretnénk? Hogy ahhoz, hogy felegyenesedve járhassunk, sokszor csúszni kell a saját taknyunkon, nyálunkon? Hogy önmagunk újrateremtése pontosan olyan, mint a születés, véres, fájdalmas, és kiszolgáltatott? Csupa közhely. Attól még igaz. Vagy éppen ezért igaz.

Egyszerűnek tűnő dolgok ezek.

Felegyenesedve járni. Hársfaillatot szívni. Dolgoztatni a csendet. Kijutni a pokolból. Szappanbuborékot fújni. Ugrani. Magunkat összetörni. Tanulni. Tanítani. Szeretni. Ölelni. Cipelni. Temetni. Elengedni.

Szóval születni, meghalni, közte meg egy kicsit élni.