Mindenkinek van segítője. Meg kell látni, észre kell venni, meg kell érteni, miként segít.

…és mindenkinek van legalább egy meséje. Ha szerencsés, a saját életéből táplálkozik, ha nem, akkor egy elképzelt élet meséjét dédelgeti. A saját mesék alkalmasak arra, hogy gyökeresen megváltoztassák a szemléletünket, új látószöget nyújtsanak, erőt adjanak. Még akkor is, ha a mese nem úgy kezdődik, és nem is úgy folytatódik, ahogy elképzeltük. Egy hiteles ember meséje következik:

Több mint tíz évvel ez előtt Erdélyben jártam a szolnoki televízió munkatársaival, riport körúton. Valójában egy embert kerestünk, Böjte Csabát. Találkoztunk is vele, de előbb beszélgettünk a gondoskodásában élő gyerekekkel, ettünk puliszkát a közös étkezőben, aludtunk az új lakásotthonokban, ittunk áfonyalikőrt, megcsodáltunk néhány kultikus helyet, töltekeztünk. Aztán egy nap ott ültünk egymással szemben. Nem egy szerény szerzetes, hanem egy harcos ült velem szemközt. Komolyan mondom, igazi harcos. Volt akkor egy friss élménye, meg is könnyezte, mikor elmesélte, igen tanulságos, ezt írom le ma nektek.

Mikor a harcos, sok munka, csata, háború, áldozat árán végre építhetett egy új házat a hozzá érkezett gyerekeknek, nagyon boldog volt. Nagy házat álmodott meg, mert sok gyereke lett. Mind aludni akart valahol. A ház lassan épült, de mégis kész lett, majdnem teljesen, amikor egy éjszaka porig égett. Porig. A harcos csak állt és sírt. Meg vitatkozott az Istenével. Kérdezett, kiabált, könnyezett. Semmi. Egyszer csak megjelent a füstölgő romok mellett egy öreg anyóka. A kezében ott volt egy növényke, egy paszuly. Azért hoztam, mondta neki az anyóka, mert én csak ezt tudom adni, semmi mást. De ezt odaadom. Ültesd el, és ha kihajt, tudsz belőle enni adni a gyerekeidnek. A harcos döbbenten állt. Azt mesélte, hogy valami furcsa érzés járta át, aminek a nyomában szégyen, öröm, hála és bizakodás lépkedett. Ha ez az anyóka bízik benne, és van mit adnia a semmiből, akkor neki kutya kötelessége újból nekivágni az építkezésnek, ezt gondolta. Nekivágott. Újra. Szebb és nagyobb lett az új drégelypalánki ház, hétszerte szebb és nagyobb, mint az, amelyik leégett. Megértette a leckét.

Ezt mesélte egy réges-régi interjúban nekem.

A paszuly azóta kinőtt. Nektek mit adott a ti anyókátok? Segítők mindig vannak, mindig jönnek, de csak akkor tudnak segíteni, ha felismerjük őket. Böjte Csaba sem nevette ki az egyszerű anyókát, felismerte benne az erőt, amire szüksége volt.