Tudjátok, mikor lehet jó sokáig függő viszonyban lenni? Amikor az egyik fél hiányérzetét a másik kielégíti, s ez kölcsönös, a másik hiányérzetét az egyik elégíti ki. Akár kölcsönös szeretet, gondoskodás is lehet az igénykielégítések libikókájából. Az jó. Egyenrangú felek támaszkodása egymásra. Együtt erősebben és szabadabban.

Függőség, rossz ízzel, akkor lesz, ha eme igénykielégítési játék az egyik, illetve másik fél személyiségének feladásával, rombolásával, a saját belső egyéb igényeinek leépítésével jár.

Így találja meg a gondozó típus a maga ápoltját, s gondozgathatja akár élete végéig. És így találja meg az ápolt a maga gondozóját, és gyámoltalankodhat élete végéig. És a gondozó, a szent, a fáradhatatlan, a gondoskodás Krisztusa észre sem veszi, hogy ebben a függő viszonyban hogyan akadályozza meg nap mint nap azt, hogy az ápoltja halvány kísérletet is tegyen arra, hogy ellássa önmagát. Kielégítse az igényeit. Önvédelmi mechanizmusokat alakítson ki. Esetleg stratégiát építsen a kilépésre. De miért is lépne ki bármelyikük?

A gondozó, saját vélt kötelességének hálójába gabalyodva, szent tehenekre hivatkozva, küldetést meg feladatokat szem előtt tartva, aláveti magát a gyengeségnek. Mert soha semmi nem tud olyan erős lenni, mint a gyengeség. Soha semmi nem tud olyan bűntudatot kiváltani, mint a kiszolgáltatottság. Soha semmi nem tud olyan rabságot okozni, mint a mártírok és áldozatok könnyes tekintete.

Ja, és még valami. Az éhség. A szeretetéhség, amely ha kielégíthetetlen, görcsösen kapaszkodik, és azt, aki táplálni kezdi, azt megragadja, fogja, mézzel vagy gyengeséggel csapdába csalja, majd becsukja mögötte az ajtót. Vagyis magukra zárja.

Azt látom, hogy az éhség követelőző. A gondozónak ez jól jön. Mindig van mit szolgálnia. Van ebben valami perverz is. A gondozó fontossá válik. Pótolhatatlanná. uralkodik, miközben szolgál. Az ápolt is uralkodik, a gyengeségével. Tehát mindketten nyernek önigazolást, és elalibizhetik az életüket, valódi örömök és küzdelmek helyett.

Sorolhatnám sokáig, hogy kikről NEM beszélek. Nem beszélek például a beteg gyerekeket gondozó szülőkről, vagy az idős szülőket gyámolító gyerekekről. De ismerek olyat, aki elgyengülhetett, lebénulhatott, megrogyhatott volna, ha nem támogatják. S azután, egy idő múlva már volt annyi ereje, hogy ne csináljon mártírt magából. Most köszöni, jól van.

Azt hiszem, minden önfeladással járó szituációból ki lehet lépni. Van, amiből gyáván, csúszva-kúszva, van, amiből felemelt fejjel, van, amiből sokáig tart, van, amiből egyből kiugorhatunk. Nincs recept.

A szolgálat nemes cselekedet. Az emésztő, romboló önfeladás pedig nem az. Az béklyó. Mint ahogy béklyó a kényelem, a megszokás, a függés és a többi. Mérgezi a környezetet is. Furcsa, hogy ezt írom, de jó esetben ilyenkor érkezik egy nagy trauma. Jónak azért nevezem, mert a nagy trauma után gondolja újra az ember az életét, és ébred rá arra, hogy felelősöket kell keresnie. És kit talál? Önmagát. (Jó esetben.) Innentől kezdődhet egy új út.