Az ember üldögél otthon a semmi dobozban, vagy a megválaszolatlan kérdés dobozban, vagy a mártír dobozban, és nézi, nézi a hömpölygést, ami nélküle történik. Ihletett pillanatnak hívom, amikor végre megérik egy helyzet, és felpattan a doboz teteje.

Csakhogy az ám az igazán félelmetes! Belevetődni az ismeretlenbe. Azt mondják, a parkinson kóros betegek néha annyira leblokkolnak, hogy nem tudják megtenni a következő lépést. Van egy módszer erre az esetre. Húzni kell a lábuk elé egy rajtvonalat, mert ha azt látják, azt már könnyebben át is tudják lépni. Egyik ismerősöm vezetési vizsga előtt annyira beparázott, hogy beszélni is alig tudott. Debilizáló szorongásnak hívják ezt az esetet. A zseniális oktatója annyit kért tőle, hogy menjen át a boltba, vegyen egy kiflit és egye meg. Megtette. És levizsgázott. Szóval?

Valami olyasmi a mai gondolatom, hogy akármilyen félelmetes is a semmiből kilépni, egy lépést, egy icipici, egy nyavalyás, rohadt, titkos, méltó vagy méltatlan, komoly vagy komolytalan lépést mindenki meg tud tenni. Ha nem előre, akkor oldalra. Az elmozdulás és a helyben maradás között éppen csak annyi a különbség, hogy az egyik esetben tudjuk, mi fog történni, a másikban meg csak sejtjük vagy…egyáltalán nem tudjuk. Ki mit szeretne. Nekem nagyon sokáig megfelelt a dobozkám, ami komfortos, puha, barátságos volt. Imádtam. De egyszer csak rajzoltam magamnak egy piros rajtvonalat. És az agyevő bogár (erről majd írok még) megkezdte a működését. Szóval kiköltöztem a dobozból. Vagy úgy is mondhatnám, sziasztok, átugrottam kifliért.

Na igen, coachként nem adok tanácsot. Csak kérdezek. Reggeli kifli?